Természet - Madarasi Harghita

A Madarasi Hargita növényzet szempontjából az alhavasi (szubalpesi) növényzeti övbe tartozik. Magassága eléri az 1801 métert, a csúcson található növényzet alkalmazkodott a nehéz éghajlati viszonyokhoz, az alacsony hőmérséklethez, nagy mennyiségű csapadékhoz, az erős szélhez hosszabb ideig tartó hótakaróhoz (5- 6 hónap). Az itt élő növények leggyakrabban a cserjék közül kerülnek ki. Ilyen például a törpe boróka (Juniperus nana), alacsony, tömött növésű, örökzöld cserje, tű alakú levelekkel (4-8 mm), amelyek rásimulnak a rövid, vaskos, görbült ágra. Fája sok rostot tartalmaz, amely nagy rugalmasságot kölcsönöz a hajtásoknak, s így károsodás nélkül elviselik a vastag hótakaró súlyát.

A törpe boróka között a legnagyobb mennyiségben a fekete áfonya (Vaccinum myrtillus) van jelen, majd a vörös áfonya (Vaccinum vitis-idaea) és a hamvas áfonya (Vaccinum uliginosum). A fekete áfonya törpe cserje, élelt, zöldes színű ágakkal. Élénkzöld, tojásdad alakú levele fogas szélű, hegyes. Virágai aprók, gömbölydedek, zöldes-vörös színűek, a levelek hónaljában helyezkednek el. Termése feketés, kékes bogyó, leve sötétbíbor színű. A vörös áfonya törpe növésű félcserje. Kúszó szárán kevés felemelkedő ág van. Levelei elliptikusak, bőrneműek, télen is zöldek, szélük gyengén csipkés. Fehér vagy gyengén pirosas virágai végálló fürtben állnak. Termése piros bogyó. A kevesebb mennyiségben tenyésző hamvas áfonya levelei épszélűek, ősszel lehullnak. Bogyója fekete színű, leve színtelen.

A Madarasi Hargita lejtőin uralkodó fafaj a lucfenyő (Picea abies), amely összefüggő, komor havasi erdőségeket alkot nagy területeken, de lehet csoportosan vagy éppen magányosan is. Elterjedését az alhavasi övben évmilliós alkalmazkodása tette lehetővé. A hővel szemben eléggé igénytelen, a nagy magasságok rövid vegetációs periódusa is biztosítja a fejlődéséhez szükséges feltételeket. Elviseli a hőmérséklet napi és évi ingadozásait. A beért hajtások és a tűlevelek fagyállóak, és nagyon alacsony hőmérsékletet is kibírnak. Vízigénye igen magas, ezért csak a bő csapadékú térségeket kedveli. Fényigénye alacsony, a talaj kémhatásával szemben közömbös.

A lucfenyvesekben előforduló gyakori félcserjék és cserjék a fekete áfonya, vörös áfonya, málna (Rubus idaeus). Ahol ezekben az erdőkben a fény behatol, a következő lágyszárú növényekkel találkozunk: a kék virágú, harang alakú harangrojt (Soldanella montana), a sárga sziromlevelű kétvirágú ibolya (Viola biflora), a fecske tárnics (Gentiana asclepiadeae), a sárga virágú hegyi boglárka (Ranunculus montana), a szívlevelű nadálytő (Symplytum cordata), a fenyves csengettyűke (Campanula abietina), a piros mécsvirág (Melandryum rubrum) szép piros virágokkal, a barnás- vörös virágaival a bókoló patakmenti gyömbérgyökér (Geum rivulare), ragadós enyvesszerű szárával, szép piros virágokkal az enyvecske (Viscaria vulgaris) és a szép hölgymál fajok (Hierarcium sp.) sárga színű fészkes virágzataikkal.

A lucfenyveseket helyenként alhavasi gyepek tarkítják, amelyeket többnyire a szőrfű (Nardus stricta), ritkábban a vörös csenkesz állományai alkotják. Ezekben a gyepekben jelen vannak még a havasi mirigylapu (Homogyne alpina) és a macskatalp (Antennaria dioica).

Ha a csúcstól déli irányban leereszkedünk a lejtőn, miután áthaladunk egy lucfenyő csoportosuláson egy nagyobb kiterjedésű tőzegmoha lápra érünk. A tőzegmoha láp keletkezését és fejlődését a csapadékos, párás, hűvös, hegyvidéki éghajlat segítette elő. A tőzegmoha láp vezető növénye a tőzegmoha (Spagnum sp.), de előfordulnak még más jellegzetes lápnövények is: tözegáfonya (Vaccinum oxycoccos), vidrafű (Menyanthes trifoliata), keserű kakukktorma (Cardamine amara), aranyos veselke (Chysoplenium alternifolium) és a rovarevő mocsári hizóka ( Pinguicula vulgaris), amelynek levelei emésztőnedveket termelnek. A levelekre ragadó kisebb rovarokat emésztőnedvei segítségével megemészti, és ebből fedezi a növény fehérjeszükségletét, mivel ezekben a lápokban nagyon nehezen jut hozzá a nitrogénhez.

A Madarasi Hargita állatvilágát meghatározó fontosabb tényező a nagy kiterjedésű lucfenyvesek jelenléte. A lucfenyvesekben élő emlős állatok: a barna medve (Ursus arctos), nagytestű ragadozó állat, a kecses alakú gímszarvas (Cervus elaphus carpaticus), a ritka, rejtélyes hiúz (Linx linx), a farkas (Canis lupus), a vadmacska (Felis silvestris), a nyuszt (Martes martes), a mókus (Sciurus vulgaris), a róka (Vulpes vulpes), a vaddisznó (Sus scropha).

A madarak közül előfordul a siketfajd (Tetrao uragallus), a császármadár (Tetrastes bonasia), a macskabagoly (Strix aluco aluco), az uhu (Bubo bubo), az egerészölyv (Buteo buteo), fenyves cinege (Parus ater), keresztcsőrű (Loxia curvirostra), fenyőszajkó (Nucifraga canyocatactes), hegyi cinege (Parus montanus).

A hüllők közül megtalálható az elevenszülő gyík (Lacerta vivipara). A kétéltűek közül az alpesi gőte (Triturus alpestris) és a kárpáti gőte (Triturus montadoni) él az itt előforduló pocsolyákban és lápokban.

A gyors folyású hegyi patakokban él a sebes pisztráng (Salmo trutta fario), a botos kölönte (Cottus gobio), a fürge cselle (Phoxinus phoxinus), a kövi csík (Nemachilus barbatulus).

A rovarok közül jelen vannak a betűző szú (Ips typographus), amely a fenyőfák fájában rágja járatait, az apácalepke (Limantria monacha) lárvája, amely tűlevelekkel táplálkozik, az óriás fenyődarázs (Sirex gigas) lárvája, amely alagutat rág a fában.

ScrollToTop